Hihetetlen, hogy milyen módon fel tudom magam bosszantani ezen a témán. 

Ma Papp Réka Kinga tollából olvastam egy elgondolkodtató cikket, ami arról szólt, hogyan degradálják le a nőket hivatalos közegekben azzal, hogy csak mint szexuális lényeket hajlandóak elismerni (a megerőszakolós kommentekről már nem is ejtenék szót, az már bőven alulmúl mindent). 

Nos, az egy dolog, hogy teljesen egyetértek PRK-val abban a tekintetben, hogy rettenetes folyton azt hallgatni, hogy a férfiaknak mi tetszik benned, miért és hogyan dugnának meg. Már többször kifejtettem: nem is értem, a férfiak hogyan állíthatják be magukat ennyire ösztönlénynek. Mert ez az. Mintha a férfiakból hiányozna az a képesség, hogy egy női vádlit látva normálisan tudjanak viselkedni. Persze megtehetik, hogy beszólogatnak, éppen ezért meg is teszik, és nem érzik úgy, hogy ez bármit is elmondana róluk. Éppen ezért nem is erről szeretnék ebben a posztban írni. 

Az igazi téma, amin habzó szájjal tudok a karosszékemben pörögni, az a fenti cikk kommentjeit olvasva tört felszínre. Egy kommentelő megjegyezte, hogy mennyire szükségesnek tartja a női nézőpontot a parlamentbe, mert empátia kellene a kormányzásba. Erre valaki megjegyezte, hogy a FEMINIZMUS és az EMPÁTIA különböző fogalmak. És ha lett volna bárki feminista közegben, akkor ezt pontosan tudná. Micsoda?

MICSODA?!

Már régóta tervezem megírni, mit gondolok erről. Azt gondolom, hogy a feminizmus lejáratása az utóbbi pár évben igen megerősödött, és ennek oka a nemek közötti (értsd itt társadalmi nem, azaz gender) status quo fenntartásának igénye. Azzal, hogy a nők egyre nagyobb egyenlőséget vívnak ki, a férfiak teljesen természetes reakciója az, hogy féltik a pozíciójukat, ezért elindult egy lejárató kampány a feminizmussal szemben. 

Ezzel két hatalmas problémát látok.

Az egyik az, hogy rendkívül nagy hanyagságnak tartom, a nősovizimus és a feminizmus összemosását. A kettőnek köze sincs egymáshoz. Az nősovizimus a nők felsőbbrendűségét és a férfiak feleslegességét hirdeti, és mint ilyen, természetesen ugyanannyira káros, mint a fordított változata. A feminizmus azonban a nemek EGYENLŐSÉGÉRE törekszik. Tudom, nehéz ezt megérteni, mert hát mégiscsak benne van a nevében a nőkre való utalás, de ez csak azért van, mert ők indultak (indulnak még mindig) hátrányból. Ettől függetlenül nem tudom megérteni, milyen emberi lény lehet az, aki nem szeretne egyenlőséget. (hatalmi pozícióban lévő? :) ) 

Egy tökéletes összehasonlítás: 

A másik probléma az, hogy a változásokat most már nem lehet megállítani. Azzal, hogy nem közös kompromisszumokat, alkalmazkodási lehetőségeket keresünk, hanem a nők újbóli lejáratása, visszaküldése a hagyományos szerepekhez a téma, sokkal több keserűség születik, mintha fejlődni próbálnánk. Bár a társadalmi változások sokkal lassabbak, mint ahogy az eszmék és kényszerek terjednek (gondolok itt a nők munkavállalására például, ami tönkretette a hagyományos szerepmegosztást, ezzel megkérdőjelezve a férfiak szerepét a háztartásban). Ennek következtében az átalakulás elején-közepén járunk csak, azonban meggyőződésem, hogy ezt egyedül a nők nem tudják végrehajtani. A férfiaknak is be kell látni, hogy az új szerepek kialakításához alkudozás (negotiation) szükséges, mert ez csak közös megegyezésen keresztül mehet végbe. 

Mivel nagyon foglalkoztat ez a téma, előreláthatólag sokat fogok erről írni. Szeretném körbejárni a nő-férfi negotiation témáját, hogyan lehet kialakítani mindkét félnek megfelelő kompromisszumokat, és milyen nőkkel kapcsolatos tévhitek hátráltatják a harmonikus egyenlősödést. Ennek nehézsége sokszor, hogy a nők maguk is hisznek a saját nemükre vonatkozó sztereotípiáknak, ami meghatározza a cselekvésüket, és ezzel bizonyítottnak tűnik maga a sztereotípia is. Több szerző is foglalkozik ezzel, én az ő nyomdokaikban szeretnék elindulni (pl. Beck, vagy Bourdieu, hogy csak a mainstreamet említsem).