Hát, én bizony szívből utálom a nőnapot.

Egyrészt azt gondolom, hogy nem nőnapnak kellene hívni (mondjuk magyarul nem is tudom mi lehetne jó név neki, mert simán az egyenlőség napja kicsit félrevezető). A nőnap - mint a nők egyenlőségéért vívott harc egyik jelképe - most már teljesen kicsavarodott. Mindenhol látom, ömlik a Facebookon és a TV-ben, hogy csokit meg virágot vesznek a lányoknak, asszonyoknak. Miért is? Ettől egyenlőbbek lesznek, ha egy második valentin napot csinálunk, csak még bénábban? Nyilván valamiből a piacnak is meg kell élni, de hát na. 

Idei kedvenceim, amik megmutatják az abszurditását ennek a mostani formájában teljesen felesleges "ünnepnek": 

1. Tegnap láttam egy posztot a Facebookon, amiben egy feleség lelkesen tette fel a képeket a sütikről, amiket a férjének sütött, hogy az bevihesse a munkatársnőinek a munkahelyre. Éljen a nőnap! 

2. A 444.hu gyönyörű válogatása a nőnapi ünnepségekből. Nem is tudtam, hogy a drag queen-nek öltözés egy nőnapi tradíció Magyarországon, de ezeket elnézve nem is értem, miért akkora a hűhó a Pride körül... 

3. Soviniszta "viccek" férfiaktól nőknek, sok szeretettel, és boldog nőnapot! 

Azt gondolom, hogy a nőnapnak egyáltalán nem kellene ünnepnek lennie. Vagy ha ünnepként kezeljük, legyen inkább megemlékezés arról, hogy milyen sok minden történt már az egyenlőség terén az elmúlt egy évszázadban - bizony lenne mit megünnepelni.

De sokkal inkább azt gondolom, hogy ennek a napnak arról kéne szólnia, hogy mindenki kicsit nyitottabban áll a nemek kérdéséhez, a nőkhöz, és kicsit kilépve a kényelmes langymeleg ideológiapocsolyából, ahol eddig tanyázott, meghallgatni és beengedni azokat a panaszokat, amiket a nők nap mint nap említenek, és amin olyan könnyű lenne változtatni, ha egy kicsit odafigyelnénk egymásra. 

Forrás

Mivel több mint egy éve aktívan elkezdtem játékfejlesztéssel foglalkozni, gondoltam ebben a témában is indítok bejegyzéssorozatot. 

Az első játék, amiről írni szeretnék, az a Firewatch. 

Rövid játékról van szó, körülbelül 3 óra volt, amíg végigjátszottam. Sok jót és rosszat tudnék mondani a játékról - szívesen kifejtem a véleményem, ha valakit érdekel - de itt most a gender oldalról szeretnék pár szót írni inkább. 

Nagyon tetszett, ahogy a játék kezelte a gender szerepeket. Eleve, senkinek a testét nem látjuk a játékban (csak Henry-t látjuk egyszer-kétszer lerajzolva, illetve miközben mászkálunk, látjuk a kurta lábait, és tömzsi karjait). Épp ezért, a játékvilágban olyan jól ismert szólamokat egy huszárvágással el lehet intézni a Firewatch esetében. Nem lehet arról beszélni, hogy a női karakterek csak azért kerültek be a játékba, hogy eye-candy szerepük legyen, hogy nagy mellekkel bikini-páncélban feszítsenek. Nem, ugyanis egy nőt sem látunk (legalábbis közelről nem). 

A játék elején megismerjük a főszereplő, Henry előtörténetét. Megtudjuk, hogy részegen megismerkedett egy lánnyal, aki aztán a felesége lett. Boldogan éltek, amíg 41 évesen Julia el nem kezdett leépülni. Végül már semmire sem emlékezett, és a játékos döntése alapján vagy rokonok, vagy egy otthon ápolására szorul. Henry nem igazán tud mit kezdeni a történtekkel, így gondolja elmenekül: elfogad egy állást a semmi közepén lévő hatalmas nemzeti parkban. Innen indul a játék. 

Innentől Henry nagyjából senkivel sem találkozik, leginkább rádión kommunikál felettesével, Delilah-val. A nő mindent megtestesít, ami egy modern nőképben benne van: szarkasztikus humora van (néha nagyon béna szóviccekkel), ő Henry felettese, nem veti meg az italt, intelligens, mégis alapvetően kedves és törődő. Henry is törődik a nővel, az ott töltött hónapok alatt sok személyes történetet megosztanak egymással. Kiderül, hogy Delilah is elmenekült az előző élete elől. Kiderül egy csomó minden mindkét szereplő személyiségéről. Ahogy a kötelékük egyre szorosabb lesz, úgy gyarapodnak a fura történések is a többhektárnyi területen... 

Ami különösen dícséretes a játékban gender szempontból, az az, hogy mind Henry, mind Delilah elsősorban emberek, nem pedig nők vagy férfiak. Henry is gyengéd és aggódó időnként, Delilah is mérges és parancsoló néha. És igen, Delilah néha bizony túl sok tequilát iszik, és nem rest káromkodni, vagy szexuális utalásokat tenni. De egyáltalán nem erőltetett egyik karakter sem, gyönyörűen mutatja be a játék emberségüket, és a karakterjegyeiket az alapján, hogyan reagálnak egy-egy történésre. Külön tetszik az, hogy a játékos Henryt saját elképzelése alapján formálhatja meg: a férfi reakciói a körülményekre nagyban függnek a játékostól. Így még nőként sem jelentett soha problémát az, hogy belehelyezkedjek Henry nézőpontjába, hogy átérezzem egy házas férfi tragédiáját, aki épp elveszti a feleségét, és érzelmi mankóként Delilah-t használja. Persze a nővel sincs ez másképp, ő is ugyanannyira használja Henry-t saját, önző érzelmi igényeinek kielégítésére, és tökéletesen működik a kapcsolatuk a játékos szemszögéből is. 

Külön dícséretesnek találtam azt, hogy át tudták adni a kínos érzést, amikor Henry két meztelen tinilánnyal találkozik (csak nagyon messziről, kiabálva beszélgetünk a lányokkal, tehát őket sem látjuk soha). Ugyan mi, játékosok választhatjuk ki, hogy Henry hogyan próbálja rávenni a lányokat a visszafogottabb bulizásra, mégis tökéletesen átérezhető a felnőtt ember kínos tehetetlensége egy ilyen helyzetben. Főleg akkor, amikor a lányok perverz leskelődőnek nevezik azt, akinek az a feladata, hogy felkeresse és figyelmeztesse a rendbontókat. Pedig Henrynek egyedül ez volt a szándéka, a háta közepére kívánta azt, hogy emberekkel találkozzon. 

Egy szó mint száz, mindenkinek ajánlom a játékot annak ellenére, hogy ért néhány csalódás a játék közben. Ez azonban eltörpül a csomó fantasztikus dolog mellett, amit tapasztalhattam ez alatt a kicsit több, mint három óra alatt. 

Már régóta folyamatosan bánt engem az, ahogy a magyar emberek bizonyos témákra reagálnak. Szörnyen zavar, hogy mennyire szűklátókörű, gyűlölködő emberekkel vagyok körülvéve, akik az alkalmazkodás legkisebb aktusára is képtelenek, folyton csak köpködnek minden új dologra, és a karosszékükből ülve, fölényük teljes tudatában néznek le mindenkit, aki másképp gondolkodik mint ők. 

Ide tartoznak azok, akik a nemi erőszakot ha nem is normálisnak tartják, de a férfi biológiai viselkedési mintájából eredeztetik. Főleg az szomorít el, hogy ezek sok esetben férfiak. Mindig elképzelek egy értelmes embert (tudom, az én hibám) aki a következő mondatokat ejti ki a száján "nem csoda, hogy megerőszakoltam, hiszen úgy viselkedett, hogy nem tudtam neki ellenállni. Tudhatta volna, hogy a férfiak ilyenek, és nekünk nincs erőnk ellenállni ezeknek a vágyainknak, ami egyébként csak nekünk, férfiaknak vannak, úgyhogy ne is mondjátok azt, hogy ellen tudunk állni neki, mert nem tudtok ti semmitse. A ti hibátok, ha mégis megerőszakolunk titeket, mert este részegen, miniszoknyában könyörögtök érte, mi pedig semmit sem tehetünk. Meg kell tennünk, ennyi." Ez olyan nekem, mint valami megszállásos horrortörténet. A férfiaknak ne lenne birtokában a szabad döntés és cselekvés képessége? Ugyan már. Csak ők lennének szexuális lények? Ugyan már. Én nem gondolom, hogy jó a férfiaknak, ha így tüntetik fel magukat. Szerintem civilizált emberi képbe ez nem fér be, akkor sem, ha könnyebb ezzel megmagyarázni mindent. 

Ide tartozik a bevándorlókkal kapcsolatos szupermagyar érzület is. Én értem, hogy rosszakat hallunk róluk, és félünk tőlük, de attól még azt mondani hogy majd idejönnek és megerőszakolják az asszonyainkat, nekem kicsit erős. Ezek szerint csak magyar férfiak erőszakolhatnak meg magyar asszonyokat? Arról nem is beszélve, hogy sokan arra hivatkoznak (pont ma láttam Facebookon egy comment thread-et ezzel kapcsolatban), hogy "persze, Magyarországon is vannak erőszakoló férfiak, de hát a magyar kultúra ezt elítéli, az arab meg nem". Hát normális? :D Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon a családon belüli erőszak nagy százalékban büntetlen marad, mert sokan nem is értik, hogy lehet erőszakról beszélni pl. egy házasság keretein belül. Hiszen a házasok szexelnek, nem? De. Hátakkor mit tetszik panaszkodni? Amúgyis szeretik a nők, ha néha falhozvágják őket. Problem solved. 

Ezek miatt mostanában egyre rosszabbul érzem magam. És igen, sajnos, kezd nagyon zavarni, hogy itt élek, ebben az országban, ezekkel az emberekkel. 

Az esküvőm előtt is elgondolkodtatott, hogy vajon miért rendelnek nők olyan esküvői tortát (ez szinte kivétel nélkül a nők feladatkörébe tartozik) amin a kis férfifigura menekülni próbál az oltár elől, és a nőfigura a grabancánál/hajánál/fülénél/lábánál fogva rángatja vissza a torta tetejére. Ugyanígy gondolkoztam az olyan eljegyzési tortákon, amiket szintén a menyecskék rendeltek/készítettek kedves férjjelöltjüknek, amin ilyen idézetek vannak: 

"Legény voltam mostanáig, 

Papucs lettem mindhalálig." 

Nem megalázó ez? Mintha csak a nő akarná a házasságot, a családalapítást, a férfiak meg grumpy arckifejezéssel és látványos szenvedéssel fogadják az egészet, de belemennek. Ha nem akarják, miért csinálják? Hát kötelező ez, kérdem én? Ha az én vőlegényem ezt csinálta volna, biztos nem mentem volna hozzá. Engem ne úgy vegyenek el, hogy közben fancsali arcot vágnak és vállalják a papucslétet. Én nem akarok elnyomni senkit. És itt a röhej az egészben... a még mindig férfifölényben bővelkedő társadalomban találtunk egy olyan intézményt, ahol a nők elnyomják, papucslétre kárhoztatják a férfiakat! Hogy lehet ez vajon? És ki/miért találja ezt viccesnek? Miért poén formában jelennek meg ezek a kérdések? 

Azt gondolom, hogy ez is a genderkülönbségek objektivációjához vezethető vissza. A magyar társadalomban - és a legtöbb társadalomban - a család a nő princípiuma, mintha a férfiaknak semmi köze nem lenne hozzá. A szabadlelkű férfiak számára a házasság és család pedig egy ketrec, anyagi csőd (ami a "ha van csajom üres a tárcám" poénok egyik eredője is). Ez szinte biztosan nem tudatos, hanem társadalmilag kódolt viselkedés, éppen ezért gondolom, hogy valaki viccesnek találja ezeket. Én szerintem ez férfiakra és nőkre nézve is kifejezetten bántó, és káros a család intézményére is. Itt van pár remek példa a vicces sovinizmusra: 

Szeretlek Magyarország: Ez a különbség a szingli és a foglalt pasik között - akit érdekel a linkre kattintva az egész szupervicces gyűjteményt megnézheti

Először is elnézést kérek, hogy ennyi gender posztot nyomok ide, nem ez volt az eredeti tervem erre a blogra, de ha már így alakult, egye fene. 

A modern feminizmussal és az azzal kapcsolatos problémákkal szeretnék foglalkozni. Ma olvastam Gumiszoba Romantikus erőszak című cikkét (itt), és egyrészt örültem, hogy valaki ilyen szépen összeszedte, amit erről gondolok, másrészt viszont rájöttem valami másra is. Arra, hogy még ebben a nagyon okos posztban is valahogy ott érzem a ki nem mondott hibáztatást, mintha a férfiak tehetnének arról, hogy a társadalomban az a rend szilárdult meg, hogy a férfiak erőszakosak, és ez a szerelemben is a lehető legtermészetesebb. Én egyetértek azzal, hogy ez rossz, és azzal is, hogy ezen változtatni kellene, azzal viszont nem, hogy emiatt az akár agresszív férfiakat hibáztassuk. (elnézést a cikkírótól, hogyha ez nem állt szándékában, én mégis így éreztem). 

A genderkülönbségek és a női-férfi viselkedés társadalmi szinten kódolt. Ahogy Bourdieu is írja Férfiuralom című könyvében: A férfiuralom tényleges egyetemessége gyakorlatilag lehetetlenné teszi a természetesség látszatának lerombolását, lehetetlenné teszi azt a relativizálást, amelyet csaknem mindig előidéz a különféle életformák találkozása. (A férfiuralom kifejezést hovatovább én kicsit túlzásnak tartom). A szerző szerint ez egy olyan uralmi fajta, aminek nincs szüksége semmilyen igazolásra, hiszen benne él a közmondásokban, szólásokban, versekben, az agyagedényeket díszítő rajzokban, a ház és a szántóföld szembenállásában, az idő megszervezésében, és minden testhelyzetben, viselkedésmódban, a testtartással kapcsolatos technikákban. 

Tehát a férfi és női oppozíció objektivált formában jelen van a társadalmi világban, beépítve a habitusba. Észlelési-  gondolkodási- és cselekvési kategóriák rendszereként működik, így az egyének számára ritkán válik láthatóvá. 

Ennek a eredménye nemcsak a férfiak agresszív, sokszor lenéző vagy elnyomó magatartása, hanem a nők elfogadó viselkedése is. Főleg Magyarországon - ami nemzetközi összehasonlításban (még Közép-Európában is) egy erősen tradicionális nemi szerepeket preferáló ország - a nők természetesnek, kívánatosnak tartják a tradicionális gender oppozíciót, így elvárják, hogy a férfi aktív, agresszív, családfenntartó legyen, cserébe "boldogan" vállalják a karrierlehetőségektől mentes napi munkát, gyermeknevelést, és háztartási kötelességeket. Persze ez nem mindenkire igaz, de sok családra igen. 

Azt gondolom, hogy éppen emiatt nem lehet és nem is szabad a férfiakra tolni a terhet, amiért agresszívak, féltékenyek stb. Azt gondolom, hogy ez sokszor pont a nők által elvárt viselkedés, mert a társadalom ezt tanítja nekünk kicsi korunk óta (ahogy Gumiszoba ezt helyesen fel is ismerte). Azt hiszem, a legjobb megoldás az lenne, hogyha tudatosítani tudnánk ezeket a társadalmi hatásokat, amik tudattalanul befolyásolják elvárásainkat és viselkedésünket, és így biztos vagyok benne, hogy saját szerződéseinkre tudnánk váltani az esetleg nem megfelelő, de adottnak tekintett társadalmi szerződéseket. 

Hihetetlen, hogy milyen módon fel tudom magam bosszantani ezen a témán. 

Ma Papp Réka Kinga tollából olvastam egy elgondolkodtató cikket, ami arról szólt, hogyan degradálják le a nőket hivatalos közegekben azzal, hogy csak mint szexuális lényeket hajlandóak elismerni (a megerőszakolós kommentekről már nem is ejtenék szót, az már bőven alulmúl mindent). 

Nos, az egy dolog, hogy teljesen egyetértek PRK-val abban a tekintetben, hogy rettenetes folyton azt hallgatni, hogy a férfiaknak mi tetszik benned, miért és hogyan dugnának meg. Már többször kifejtettem: nem is értem, a férfiak hogyan állíthatják be magukat ennyire ösztönlénynek. Mert ez az. Mintha a férfiakból hiányozna az a képesség, hogy egy női vádlit látva normálisan tudjanak viselkedni. Persze megtehetik, hogy beszólogatnak, éppen ezért meg is teszik, és nem érzik úgy, hogy ez bármit is elmondana róluk. Éppen ezért nem is erről szeretnék ebben a posztban írni. 

Az igazi téma, amin habzó szájjal tudok a karosszékemben pörögni, az a fenti cikk kommentjeit olvasva tört felszínre. Egy kommentelő megjegyezte, hogy mennyire szükségesnek tartja a női nézőpontot a parlamentbe, mert empátia kellene a kormányzásba. Erre valaki megjegyezte, hogy a FEMINIZMUS és az EMPÁTIA különböző fogalmak. És ha lett volna bárki feminista közegben, akkor ezt pontosan tudná. Micsoda?

MICSODA?!

Már régóta tervezem megírni, mit gondolok erről. Azt gondolom, hogy a feminizmus lejáratása az utóbbi pár évben igen megerősödött, és ennek oka a nemek közötti (értsd itt társadalmi nem, azaz gender) status quo fenntartásának igénye. Azzal, hogy a nők egyre nagyobb egyenlőséget vívnak ki, a férfiak teljesen természetes reakciója az, hogy féltik a pozíciójukat, ezért elindult egy lejárató kampány a feminizmussal szemben. 

Ezzel két hatalmas problémát látok.

Az egyik az, hogy rendkívül nagy hanyagságnak tartom, a nősovizimus és a feminizmus összemosását. A kettőnek köze sincs egymáshoz. Az nősovizimus a nők felsőbbrendűségét és a férfiak feleslegességét hirdeti, és mint ilyen, természetesen ugyanannyira káros, mint a fordított változata. A feminizmus azonban a nemek EGYENLŐSÉGÉRE törekszik. Tudom, nehéz ezt megérteni, mert hát mégiscsak benne van a nevében a nőkre való utalás, de ez csak azért van, mert ők indultak (indulnak még mindig) hátrányból. Ettől függetlenül nem tudom megérteni, milyen emberi lény lehet az, aki nem szeretne egyenlőséget. (hatalmi pozícióban lévő? :) ) 

Egy tökéletes összehasonlítás: 

A másik probléma az, hogy a változásokat most már nem lehet megállítani. Azzal, hogy nem közös kompromisszumokat, alkalmazkodási lehetőségeket keresünk, hanem a nők újbóli lejáratása, visszaküldése a hagyományos szerepekhez a téma, sokkal több keserűség születik, mintha fejlődni próbálnánk. Bár a társadalmi változások sokkal lassabbak, mint ahogy az eszmék és kényszerek terjednek (gondolok itt a nők munkavállalására például, ami tönkretette a hagyományos szerepmegosztást, ezzel megkérdőjelezve a férfiak szerepét a háztartásban). Ennek következtében az átalakulás elején-közepén járunk csak, azonban meggyőződésem, hogy ezt egyedül a nők nem tudják végrehajtani. A férfiaknak is be kell látni, hogy az új szerepek kialakításához alkudozás (negotiation) szükséges, mert ez csak közös megegyezésen keresztül mehet végbe. 

Mivel nagyon foglalkoztat ez a téma, előreláthatólag sokat fogok erről írni. Szeretném körbejárni a nő-férfi negotiation témáját, hogyan lehet kialakítani mindkét félnek megfelelő kompromisszumokat, és milyen nőkkel kapcsolatos tévhitek hátráltatják a harmonikus egyenlősödést. Ennek nehézsége sokszor, hogy a nők maguk is hisznek a saját nemükre vonatkozó sztereotípiáknak, ami meghatározza a cselekvésüket, és ezzel bizonyítottnak tűnik maga a sztereotípia is. Több szerző is foglalkozik ezzel, én az ő nyomdokaikban szeretnék elindulni (pl. Beck, vagy Bourdieu, hogy csak a mainstreamet említsem).